KATONAPOLITIKAI és GAZDASÁGPOLITIKAI ELEMZÉS,
AZ ÚJ VILÁGREND KÜSZÖBÉN MAGYAR SZEMMEL
„Szoktatni kell a cselédet, ha hasznát akarod venni” – tartja a régi közmondás.
Igen, most az emberiségnek, globálisan egy „beszoktatási” időszaka van, egy olyan időszaka, ami nélkül sokkal súlyosabb következményekkel járna, illetve sokkal több „fejfájást” okoznának a rakoncátlanná vált, túl szabados élethez szoktatott emberek, a világrend átalakulási folyamatban, mert a szemünk előtt éppen az zajlik, csak másnak álcázva. Semmi sem az, aminek látszik, ez az egyik alapszabály, a másik szabály pedig az, hogy nincs szabály, a cél szentesíti az eszközöket, vagy mégsem… tehát nyugodtan fel lehet ezt fogni egy felkészítő időszaknak, az előttünk álló nehézségek átvészelésére. A nagyfogyasztói léthez szokott és demokráciákban nevelkedett generációkat nem lehet egyből háborús helyzetbe hajszolni, fokozatosan ki kell mozdítani őket a megszokott komfortzónájukból. Most ez a kimozdítási folyamat zajlik, kijárási tilalmakkal, árúvásárlási korlátozásokkal, vakcinaútlevelekkel, mind-mind a beszoktatást szolgálják, mint kisgyerekeknél az óvodába való beszoktatás. A tüntetések, az ellenszegülések a kisóvodások hisztis sírásai, de az óvoda elkerülhetetlen.
Legalább egy évtizede elemzem a Kelet és a Nyugat viszonyát, katonapolitikai és gazdaságpolitikai szempontból. Akik a „sajtóból” és honnan máshonnan szívják magukba az ismereteket, azt látják, hogy a kommunista Kína veszélyezteti a demokratikus Tajvant, a diktatórikus Észak-Korea pedig a világbékét és a zsarnok Oroszország pedig Ukrajnát, a NATO-ba és az Európai Unióba készülő, tehát mindenképp a demokrácia útját járó Ukrajnát. Hiszen már meg is támadta azt 2014-ben és annektálta a Krím félszigetet, az orosz zsarnokság és most a teljes katonai erejével készül megsemmisítő megszállásra. Tehát ők a rosszak, a szabad világ ellenségei.
És akkor ott van az Amerikai Egyesült Államok a szövetségeseivel, a demokrácia és az emberi jogok védelmezői, akik nem hagyják magára a védtelen és kiszolgáltatott országokat, hogy a zsarnokság győzzön a szabadság felett.
Vajon tényleg így van, ez lenne a vegytiszta igazság?
Ahhoz, hogy valamilyen szinten meg tudja érteni valaki a globális folyamatokat és azok összefüggéseit a nagy sakktáblán, ahhoz egyenként szemügyre kell venni a globális szereplőket, pontosabban a globális szereplők tetteit, cselekedeteit.
A második nagy világégés végezetével kormányok jöttek, kormányok mentek, de volt egy fél évszázados stabil rendszer, egy kétpólusú rendszer a világon, a maga minden gondjával és bajával. Volt a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó Kelet-Európai országok, néhány Dél-Amerikai országgal, Kubával.
A másik pólus az Amerikai Egyesült Államok a maga érdekszférájával, de szövetségesei megnevezéssel, mert az ugyebár mégis demokratikusabban hangzik. Ebbe beletartoztak a Nyugat-Európai országok, természetesen Angliával az élen, de ide sorolhatóak Ausztrália és Kanada is, no meg Japán és Dél-Korea.
Ezen jól behatárolható táborokon kívül, ott volt Kína, aki méretéből és múltjából adódóan nem tartozott egyik tábor teljes befolyása alá sem, bár egyértelműen a keleti blokk számított szövetségesének és védő szárnyakat emelt hosszú ideig Észak-Korea felé, a Szovjetunióval közösen, míg az meg tudott annyira erősödni, hogy képes legyen önálló államként létezni, így mindenképp egymással baráti viszonyt tápláló országoknak tekinthetők.
Ezen kívül ott volt a fekete kontinens, Afrika, a nagy folyamatokba nem igazán szólt bele, szabad prédaként hol ennek, hol annak feküdtek le a korrupt kormányok, mély szegénységbe tartva a népeit és gazdaggá téve a kifosztóit.
Ugyanez jellemezte az Óceánok szigetországait is, ahol vagy az ásványkincsekből, vagy a tengeri élővilág táplálékként való kizsákmányolásából, vagy a természet szépségeiből gazdagodtak, többnyire Amerika és szövetségesei.
Az olajban gazdag arab országoknál más politikát használt Amerika, ott a folyamatos ellátás garantálásához, viszonylag stabil rendszerekre volt szükség, így a kiválasztottak minden támogatást megkaptak ahhoz, hogy uralmukat semmi se veszélyeztesse és ez majdnem a mai napig így van. Az „arab tavasz és a színes” forradalmak egy másik mellékvágánya a történelemnek.
A forró és igen véres világháború lezárást követően, gyakorlatilag azon nyomban beállt a hidegháború, Amerika és a Szovjetunió között. Katonai szempontból semmiképp, de gazdasági szempontból, három évtizeddel ezelőtt Amerika került ki győztesen a fél évszázados hidegháborús versengésből. Oroszország és érdekszférája gyakorlatilag, a legkiszolgáltatottabb állapotban kerültek azoknak a nyugati gazdasági ügynököknek a befolyása és kifosztása alá, akik komoly, több évtizedes, sőt évszázados tapasztalattal rendelkeztek, hogyan kell országokat és államokat, korrupciós és egyéb módszerekkel szisztematikusan kifosztani.
Ezeknek a tapasztalatoknak a megszerzési terepe óriási méretekben állt rendelkezésre időbeli és térbeli kiterjedés tekintetében egyaránt, majdnem a teljes Afrikai kontinens, a fél Dél-Amerikai kontinens, a szigetországok és maga Kína is, nagyon hosszú időn keresztül, de minden tévedés nélkül kimondható, hogy a nyugati hatalmak, főleg Anglia, gyakorlatilag száz évig a legmegalázóbb sorba taszította Kínát, az ennek köszönhető emberáldozatok, tíz vagy inkább százmilliókba mérhetők, a gazdasági hanyatlásról és erkölcsi rombolásról nem beszélve, elég a két ópiumháború időszakát, illetve az azt követő évtizedeket szemügyre venni.
A Szovjetunió megszűnését követően, Amerika egyeduralkodóként, a legnagyobb gazdasági és katonai hatalomként pozícionálta magát a világban és akként is viselkedett. A sors iróniájaként az ellenfél, vagyis a Szovjetunió jelenléte a folyamatos erősödéshez vezette az Amerikai Egyesült Államokat, majd a Szovjetunió szétesését követően, talán elbizakodottságból, vagy még inkább a hazafias érzelem nélküli kormányok és a hazafias érzelem nélküli gazdasági elit, teremtette meg azt a helyzetet, amire a Szovjetuniónak fél évszázad is kevésnek bizonyult. Amerika, szinte észrevétlenül, a világhatalmi pozíciójának az elvesztéséhez vezető spirálba sodorta be saját magát.
A Koreai háborútól eltekintve, a világ dolgaiba sok vizet nem zavaró, a maga sorsára koncentráló Kína, a világban szinte példátlan módon előretört. Ehhez kellett Amerika elbizakodottsága, az amerikai kormányok hazafiatlansága és az amerikai, vagy még inkább nemzetközinek nevezhető gazdasági elitek hazafiatlansága, kapzsisága és még valami, egy jól kitervelt csel, ami visszájára sült el.
A világ minden táján, de különösen a keleti blokk hétköznapi embereinek számára, az amerikai álom legkézenfekvőbb és leglátványosabb jellegzetessége, az igen mutatós amerikai gépjárművek képeiben teljesedett ki. A Szovjetunió szétesést követően az amerikai gazdasági elit, a hazafiatlan és rövid látókörű kormányaiknál kilobbizták, hogy az olcsó munkaerő és a még nagyobb és gyors haszon reményében, főleg Ázsiába, Kínába, Dél-Koreába, de akár Mexikóba is kivigyék szinte a teljes nehéz és könnyűipart. Megszűnt a termelés Amerikában, olcsó importra álltak át, Kínából gyakorlatilag mindent, Dél-Koreából főleg elektronikai cikkeket, Japánból gépjárműveket és elektronikát.
Az amerikai autógyártás fellegvárainak számító városok ma már csak szellemvárosok a túlnyomó többségében, az ezzel járó szegénységgel és züllöttséggel. Amerika, ezzel a lépésével, felbecsülhetetlen mennyiségű tudásanyagot és jövedelmet biztosított a keményen dolgozó Kína számára, ahol megjelentek ugyancsak a nagytőkések és egy új gazdasági elit is kialakult, óriási hasznot biztosítva az amerikai gazdasági elit számára, de az amerikai nép és maga az ország számára felbecsülhetetlen kárt.
Kína, ha a nyugati országok politikai berendezkedését követte volna, a gazdasági növekedésének következményeként, mint ahogy erre számított is az Amerikai Egyesült Államok, hiszen a nagyobb haszon reményén kívül, pontosan ez volt a rejtett cél, a rejtett háttérszándék, kiindulva saját magából és a pénz sajátosságából, hogyha megjelenik egy tőkés elit, az elengedhetetlenül a politikai rendszer megváltozását is magával fogja hozni.
Amerika elszámolta magát!
Ha a számítása bejött volna, akkor Kína sose veszélyeztette volna Amerika pozícióját a világban, mert a mérhetetlen gazdagsággal bíró elit, mérhetetlenül hazafiatlanná is lett volna, a pénz sajátosságának köszönhetően, valamint a megreformált politikai rendszer kitermelte volna a maga korrupt és hazafiatlan politikusait. A világ legnagyobb politikai koponyái, pénzeszsákjai és a világ békességét oly sokszor saját érdekük asztalán feláldozó politikai-gazdasági boszorkánykonyhák főszakácsai, alábecsülték Kínát, magát a kínai népet, a kínai kommunista pártot és az évszázados megalázottságból fakadó akaraterőt. Ez így összesen egy olyan egyveleg, amibe lassan de biztosan beletörik Amerika bicskája és ez az amerikai bicska valójában a globális világkormány álmot dédelgetők bicskája is egyben.
Ezzel máris elérkeztünk a jelenünkhöz.
Amerika bő évtizede tisztában van vele, hogy számítása nem jött be és azzal is tisztában van, hogy belátható időn belül Kína letaszítja a trónról, de a világon még nem sok eset volt, amikor önként és dalolva átadják a trónt az ellenfélnek és ezt Amerika sem gondolja másképp.
Az Amerikai Egyesült Államok a második világháborút követően gyakorlatilag folyamatosan háborúzott. A legtöbb esetben, nálánál jóval gyengébb ellenfeleket szemezett ki magának és többnyire el is érte célját. Ahol pedig nem tudott egyértelmű győzelmet aratni, lásd Vietnám, akkor sem keletkezett semmi olyan következmény belőle, ami a világban betöltött pozícióját fenyegette volna.
A szovjetunió utolsó elnöke, Mihail Szergejevics Gorbacsovnak, túlzott nyugatbarát, vagy inkább nyugathiszékeny magatartása annak is betudható talán, hogy látta, a szovjet kommunista vetélytársai ellene szövetkeztek. Ennek a túlzott bizalmi viszonynak köszönhetően, Gorbacsov megelégedett a kimondott, de le nem írt ígéretekkel, hogy a NATO nem fog tovább terjeszkedni a volt orosz érdekszféra irányában. Nagy hiba volt, végzetes hiba volt. A keleti kultúrákban az adott szónak mindig is nagyobb becsülete volt, mint a nyugatiak esetében. A nyugat elmúlt 500 éve, árulásról, ármánykodásról, kizsákmányolásról szólt. Ennek alátámasztására elég csak megvizsgálni, hogy hány keleti ország rendelkezett gyarmatokkal az elmúlt 500 évben és hány nyugati ország? Olyan gyarmatokkal, ahol az emberi életet alig becsülték többnek az állatokénál, ahol a természeti erőforrásokat és kincseket a legaljasabb és leggátlástalanabb módon kizsákmányolták, az őslakosságot kiirtották vagy megtizedelték. Szóval ennek a nyugati katonai szövetségnek hitte el az adott szavát az utolsó szovjet elnök. Természetesen Amerika az adott szavát nem tartotta be és Oroszország küszöbéig kitolta a NATO határait.
Minden egyes NATO csatlakozást, a csatlakozó állam független szabad akaratának és szabad döntésének jogából eredő szabad szerződési akaratként elkönyvelten, népszavazásokkal szentesítve ütötték nyélbe, hibátlanul. De Rothschild báró óta tudjuk, hogy “Add nekem egy ország pénzforgalma feletti uralmat, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit” és ugyanez érvényes arra, hogy aki kezében a pénz és politikai hatalom az, azt szavaztat meg gyakorlatilag amit akar, mivel kezében tartja az adott ország teljes médiáját is. Az átlag emberektől elvárni, hogy a kapott, igen erősen hiányos, illetve igen erősen egyirányba befolyásoló információk birtokában bölcs döntést hozzanak, gyakorlatilag hiú ábránd, de ha netán mégis a saját jólfelfogott érdekükben szavaznak az emberek, akkor addig ismétlik meg a szavazásokat, amíg így vagy úgy el nem érik a céljaikat. Számos példa alátámasztja ezt.
Ebből kiindulva, gyakorlatilag kimondható, hogy Amerika, a NATO fedőnév alatt teljesen bekerítette Oroszországot, a csatlakozó országok népeit, pedig szavazási maskaraként használva, a demokrácia és szabad akarat nemes jelmezeként, pajzsként, hódító hadjáratában maga előtt.
De mindezt csak azután kapcsolta be emelt fokozatba, miután csődöt mondott a jól bevált módszerük, amelyik egy ideig igen olajozottan és hibamentesen működött a Borisz Nyikolajevics Jelcin kormányzása alatti időszakban, amit a nyugat csak nemes egyszerűséggel akként aposztrofált, hogy Oroszország elindulhatott a társadalmi demokratizálódás, a gazdasági átalakulás útján.
Mindenki láthatta, hogy mit jelentett az, az orosz emberek számára. Ugyanazt, amit a többi keleti blokk országai számára, a szabadrablást, az ország teljes vagyonának kifosztását a már korábban beidézett nyugati kifosztó ügynökök vezénylete alatt, helyi strómanok közreműködésével. Az elmúlt 100 évben sosem szerette a Nyugat annyira Oroszországot, mint abban az időszakban, humanitárius segély keretében burgonyát küldtek az éhező oroszoknak a fő bejárati ajtón és a hátsó ajtón kilopták az ország felbecsülhetetlen vagyonát.
Kína esetében, a kínai kommunista kormány olyan áthatolhatatlan védelmi falat képezett az amerikai ármánykodással szemben, olyan védelmet biztosított, mint ezer éven át a nagy kínai fal tette azt és ezen felül még az ármánykodás visszájára is sült el, valójában feltámasztották a nagy kínai sárkányt.
Oroszország esetében, a nyugati ármánykodásnak Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin színrelépése vetett véget. Szinte hihetetlen, hogy a szétesett Szovjetunió és az azt követő szabadrablásból fakadó rombolásból, a teljes tekintélyvesztést követően Oroszországot két évtized alatt, a világ megkerülhetetlen politikai szereplőjévé emelte ismét. A politikai szintéren a Putyini csapatot, talán leginkább a Puskás féle focicsapathoz lehetne hasonlítani. Hosszú évtizedek telnek el a korszakok között, amíg ilyen tökéletesen összecsiszolt és nagy kaliberű játékosok egy adott korban, egy adott helyen összeverődnek. Oroszország elnökéhez és külügyminiszteréhez hasonló felkészültségű, higgadtságú, karizmatikus politikusok az elmúlt száz évben nem igazán voltak a világpolitikai palettán.
Az Amerikai Egyesült Államok, mivel elvesztette úgy a Kínai, mint az Oroszországi kalandozását, ráadásul mindkettő megerősödve jött ki a kártyapartiból, és nemhogy csak külön-külön megerősödtek, hanem rendkívül jó kapcsolatokat ápolnak egymással, az amerikai ármánykodás elkötelezett szövetségessé formálta őket, ezért Amerika élet-halál ütközetre készül. Nem is tehet mást, mert az idő Kínának és Oroszországnak dolgozik, Amerika gyengül, adóssága eszméletlen méretekben nő, az ország lakossága pedig az amerikai polgárháború óta nem látott megosztottságtól szenved.
Oroszország esetében Amerika nem bocsátkozna katonai konfliktusba, már egyszer bejött neki a kivárásos módszer és joggal gondolhatják, hogy a Putyini rezsim után, hátha újból előtérbe kerül egy Gorbacsov gyenge sakkmester, majd utána egy Jelcini figura és újból nekifuthatnak a nagy terv megvalósításának, Oroszország feldarabolásának, az orosz katonai és politikai erő végleges felszámolásának, a természeti kincsek kizsákmányolásának. Viszont Kína rohamos fejlődését látva, tisztában vannak vele, hogy nem lesz idejük azt kivárni, hogy ez bekövetkezzen.
Szun-Ce, a Háború Művészete című művében megfogalmazta a következőt: „Ó, isteni művészete a félrevezetésnek és titokzatosságnak! Általad tanulunk meg láthatatlannak lenni, általad vagyunk halhatatlanok, és innen van, hogy az ellenség sorsát kezünkben tudjuk tartani.”
Ezt a félrevezetési művészetet próbálja Amerika használni azáltal, hogy agresszorként tünteti fel Oroszországot Ukrajnával szemben és Kínát, Tajvannal szemben, Észak-Koreát pedig a világbékét veszélyeztető zsarnok rendszernek.
Amerika valójában mindössze Trójai falóként tekint Tajvanra és Ukrajnára is. Mindkettő esetében befolyást szerzett a politikai vezetés körében. Tajvan esetében gazdasági partnerség keretén belül, Ukrajna esetében pedig a narancsos forradalom minden szegmensében fellelhető részvételével. Ebből a pozícióból már gyerekjáték provokációkat előidézni, folyamatos feszültséget gerjeszteni a térségben. Ha fordított esetben, Kína vagy Oroszország művelné ezt a műfajt Amerika közvetlen szomszédságában, az önmagában már rég háború kirobbanásához vezetett volna, lásd Kubai rakétaválság.
De akkor mégis mi lehet az utóbbi hónapok Ukrán-Amerikai, Oroszország ellenes provokációk hátterében? Miként fordulhat az elő a világban, hogy az oroszok saját határaikon belüli katonai mozgása óriási felháborodást vált ki a NATO részéről, elfogadhatatlan lépéseknek számítanak, de fenntartják maguknak a jogot, hogy amerikai és egyéb NATO katonákat vezényeljenek Oroszország határainak közelében, a fegyverekről nm beszélve. Mi történt, hogy ennyire aggódik Amerika Ukrajnáért? Mi lehet a valós ok a háttérben?
A Krími félsziget elcsatolása törvényes népszavazást követően, legitim lépés volt. Aki másként látja az figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az Amerika által kirobbantott narancsos forradalommal eltávolították a demokratikusan megválasztott Ukrán kormányt és ukrán fasiszták élve égettek el embereket, valamint megszámlálhatatlan esetben követtek el emberiesség elleni bűncselekményeket. A szakadár területek fegyveres felkelése és a Krím elcsatolása népirtást akadályozott meg.
De akkor mégis mi az amerikai cél Ukrajnával és háborús retorikával? Egyetlen ésszerű magyarázat van minderre, amiről eddig még senki sem beszélt.
Oroszország nem veszélyezteti Amerika trónját. Kína viszont igen. Tajvan ügyével vagy Tajvan ügye nélkül, a “kenyértörés”-re sor fog kerülni belátható időn belül Kína és Amerika között.
A két ország lélekszámát, gazdaságát, területi elhelyezkedését, erőforrásait és legfőképp HARCI MORÁLJÁT tekintve, Kínának áll a zászló. Kire számíthat Amerika egy ilyen kockázatos kalandba? Mondjuk ha a gyújtószikra Tajvan lesz ? Ausztráliára a maga 25, 7 milliós lakosságával és korlátozott haderejével? Japánra a maga 125,8 milliós lakosságával de megtépázott harci moráljával? Japán nem valószínű, hogy szívesen belemenne egy nyílt konfrontációba az 1,4 milliárdos Kínával. Azzal a Kínával, akiben még élesen ott él a japánok által elkövetett háborús bűnök emléke. Egy újabb fegyveres összetűzés esetében Kínából a bosszú és az elégtétel vágya, megjósolhatatlan erővel törne fel. Az Európai NATO tagokra? Egy-két elvetemült csatlóstól eltekintve, kizárt, hogy például Németország vagy Franciaország, de még Anglia is kérdéses, hogy belemenne egy háborús kalandba Kínával, azzal a Kínával, aki méltán számíthat Oroszország segítségére, nyersanyagban és minden másban is, ráadásul a szállítási útvonalak jól védhetőek a két ország között.
Amerika gyakorlatilag magára maradna a nagy ellenféllel szemben. Ennek tudható be az Ukrán-Orosz provokáció. Amerikának az lenne a kedvezőbb felállás, ha a Kínával való konfliktust megelőzően, kirobbant egy provokációra épített konfliktust az Orosz-Ukrán határon, ahol Oroszország agresszorként kerül feltüntetésre egy nálánál sokkal gyengébb féllel szemben és így Amerika fel tudja sorakoztatni maga mellé a teljes NATO haderőt.
A NATO tagországok és Ukrajna lélekszáma több, mint 990 millió ember, szemben Oroszország 144 milliójával szemben. Joggal felvetheti valaki, hogy elmúlt már az az idő, amikor az országok lélekszáma számított valamit. El is meg nem is, viszont a lélektani szerepe a számoknak ma is ugyanolyan fontos, mint bármikor korábban, a katonai kalandozásokat kiszolgáló munkálatok fontosságáról nem beszélve.
Ha ezt a tervet meg tudja lépni Amerika, akkor jöhet a második fokozat, Kína nyílt provokálása Tajvanon keresztül. Így már Kína bármely lépése a teljes NATO szövetség elleni lépésként, a teljes szabad világ elleni lépésként lesz megítélve. Ekkor már Japánnal, Ausztráliával, netán Dél-Koreával a szövetségesek 1,2 milliárd lélekszámú és 33-34 nemzetállamot számolhatnak a velük szembenálló 2-3 vagy 4 nemzetállamot tömörítő 1,5 milliárd lélekszámot számláló ellenséggel szemben. Ennek óriási jelentősége van lélektani szempontból.
Az arab országok, India, Pakisztán valószínűsíthetően nem fognak résztvenni konkrét katonai cselekményekben, az elején semmiképp sem. Afrika úgyszintén.
Magyarország számára ez a forgatókönyv katasztrofális következményekkel járna, ha NATO csatlósként ki veszi a részét a cselekményekből, akkor sokszorosan is. Az Új Világrend megszületésének küszöbén állunk és mint minden születés ez sem lesz fájdalommentes. Most a vajúdás korszakát éljük, a világ többi népével együtt, a komfortzónából való kibillentés, beszoktatás korát. Magyarországon ezt megelőzően is bőven kijutott az embereknek a komfortzónából való erőszakos kibillentésből a devizahitelezés kifosztása okán, amely az évszázad csalása volt, a legmagasabb állami tisztségviselők és állami hivatalok közvetlen közreműködésével. Az évszázad kifosztását nem lehet egyetlen okra visszavezetne, számos kiváltó oka volt.
Egyik ilyen ok például, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást követően, több tanulmányt is elvégeztek, amelyekből kiderült, hogy a Kelet-Európai országok közül Magyarországon a legkisebb az elvándorlási hajlandóság, nyugati országokba. Ezért olyan kifosztott légkört kellett teremteni, hogy ez a kivándorlási hajlandóság erőteljesen megnövekedjen. Sikeresen végrehajtották. Másfél millió életerős, képzett magyar munkabíró ember elmenekült az országból nyugatra. Az elöregedő nyugatnak rendkívül nagy szüksége volt erre a munkabíró injekcióra a velejáró minden előnyével együtt. Csak abba gondoljon bele mindenki, hogy másfél millió, tanult, munkaterületén tapasztalatot szerzett erőforrásra úgy tettek szert a nyugati gazdaságok, többnyire olcsóbb bérekért, hogy sem gyereknevelési, sem oktatási, sem más “fel és kinevelő” költséget nem kellett évtizedekig ezekre az emberekre fordítania az adott országnak. Magyarországnak felbecsülhetetlen kára keletkezett ebből adódóan is.
A devizakifosztás, köztörvényes bűncselekményekből, felbecsülhetetlen és anyagiakban nem mérhető tragédiák sorozata sújtotta és sújtja a mai napig az ország egyharmadát.
Ennek az elemzésnek a szerzője derített fényt erre a köztörvényes szélhámosságra, de az egy másik elemzésben kerül bemutatásra. Végezetül, de nem utolsó sorban ki kell jelenteni, hogy Kína nem agresszor, Oroszország nem agresszor, mint ahogy Észak-Korea sem az. Amerika és szövetségeseik beszorítják egy kényszerpályára, ahová nem kellene, mert ennek a magatartásnak beláthatatlan következményei lesznek az emberiségre nézve.
Kásler Árpád
Magyarország. 2022. 01.30.
